A régészeti ásatások során nagy mennyiségű leletanyag került elő, melyre a tábor egyes fejlődési szakaszainak keltezése támaszkodik. Ehhez főleg számos éremlelet tartozik, amely a katonák zsoldját képezte. Leggyakoribbak az edények töredékei, de megtalálhatók itt az értékesebb fazekas termékek is, pl. a nyugati tartományokból szállított terra sigillata, de nagyszámú üvegedény töredéke is. A leletanyagban gyakoriak a fegyverek, valamint a katonák felszerelésének és fegyverzetének a részei, de előfordulnak ékszerek, különböző munkaeszközök, szerszámok és a mindennapi élet kellékel is. A kőszobrászat emlékei, feliratok, kisplasztika és a kultikus edények összefüggésben állnak a különböző vallási elképzelésekkel és szertartásokkal. A régészeti leletek lehetőséget nyújtanak arra is, hogy képet alkothassunk a birodalom határain épült tábor mindennapjairól, a római uralom fellendülésének és hanyatlásának egyes időszakairól.

Az izsai római tábort – amely egyike a Dunától északra fekvő nagykiterjedésű római építészeti együtteseknek – 1991-ben nemzeti műemlékké nyilvánították és javasolták az UNESCO világörökségi listájára. A régészeti kutatással összhangban a tábor műemléki helyreállítása és bemutatása is folyik és a nagyközönség számára szabadon látogatható. Az ásatásokból származó leletek egy részét bemutatja az izsai múzeum állandó kiállítása.

Komáromtól keletre a Duna partján, Izsa község határában a Leányvár nevű dűlőben római erőd – katonai tábor maradványai találhatók. Falai áldozatul estek az egykori kőkitermelésnek, ennek következtében a római erődítményre napjainkban csak egy alacsony négyzetalakú kiemelkedés emlékeztet. 

Az antik forrásokban a táborról nem tettek említést. Még látható romjai iránt több utazó érdeklődött a XVIII. és a XIX. században. Jelenlegi ismereteink a tábor építéstörténeti kialakulásáról a többéves régészeti kutató munkának köszönhetők. Leányváron az első régészeti feltárást a XX. század elején az izsai születésű Tóth-Kurucz János végezte. A további ásatásokra 1932-ben és 1955 – 1957-ben került sor. A lelőhely kiterjedt régészeti leletmentését a dunai vízierőmű építésével összefüggésben 1978-tól a Szlovák Tudományos Akadémia nyitrai Régészeti Intézete végzi. 

A Római Birodalom expanzív politikájának következtében a mai Délnyugat-Szlovákia germán törzsek (markomannok, kvádok) által lakott területe az isz. I. – IV. században Pannonia tartomány közvetlen szomszédságába került. A birodalom északi természetes határát ezen a szakaszon a Duna alkotta, amelynek mentén a rómaiak kiterjedt erődítmény rendszert – az ún. limes romanust hozták létre. Ennek részét képezte az izsai katonai tábor is, amely a brigetiói legiotábor ellenerődjeként létesült a Duna balpartján. Ezen a stratégiailag fontos helyen a rómaiak először egy palánktábort építettek Marcus Aurelius császár uralkodása idején a II. század 70-es éveiben, az ún. markomann háborúk alatt. Feladata az anyatábor és a szomszédos római határszakasz védelme volt a germán törzsek támadásai ellen. Egyidejűleg támaszpontként is szolgált a római hadsereg hadmozdulataihoz a mai Szlovákia területén. A palánktábort kettős árokrendszer és földsáncok vették körül, belső területén pedig agyagtéglából épült kaszárnyák és egyéb épületek helyezkedtek el. A tábor hamarosan germán támadásnak esett áldozatul. Közelében, légifelvételek alapján, tíz ideiglenes római földtábort sikerült felfedezni a markomann háborúk idejéből. 

A markomann háborúk befejezése után a rómaiak ezen a helyen egy kőtábort építettek az állandó helyőrség számára. A több mint 3 ha alapterületű erődítmény alaprajzát egy  lekerekített sarkú négyzet képezte (172 × 172 m). A 2 m szé- lességű és 4 – 5 m magasságú táborfalat összesen 20 torony erősítette. Két-két torony védte a kapukat, ezek a négyzet oldalainak közepén helyezkedtek el. A továbbiak a tábor sarkain, valamint a sarkok és kapuk között álltak. A táborfalhoz belülről földsánc támaszkodott, kívülről két majd öt árokkal kerítették. Az erődítmény belső területén, mely rendszeresen volt beépítve, található a parancsnoki épület, katonai barakkok, raktárak, istállók, műhelyek, a fürdő és szintén kutak, ciszternák es sütőkemencék is. A szükséges építőanyagokat – a követ, téglát, meszet és nyilván a fát is a Duna jobb partjáról szállították.

 Az erődítmény a III. század közepén erősen megrongálódott, de felújították és fontosságát a IV. században sem veszítette el. Ezt bizonyítják a korabeli átépítések és átalakítások is. I. Valentinianus halála után (Brigetio, a 375. évben) a rómaiak már nem sokáig tartották Pannonia határait. A tartományt lassan elárasztották a germán gótok, szarmata alánok és a nomád hunok egyes csoportjai. Az erődítményt tűzvész pusztította el, s a rómaiak már nem építették újjá. Romjai között az újonan bekőltözöttek telepedtek le a helybeli germán lakosság maradványaival együtt. Az ő távozásukkal az V. század közepén a tábor is elnéptelenedett.